„A piros a vitézségért, a fehér a hűségért, a zöld a reménységért."

HADNAGY ÚR! A HAZÁÉRT ÉLNI, A HAZÁÉRT HALNI JELENTKEZEM!
-Hősök napi emlékezet-

A nemzeti memória a hősök nevét márványba vési, szobrokat emel a háborúk nagyjainak, a névtelen bátrakról keveset beszél. Most az elfeledett bátor hősökről az önfeláldozó mártírokról szól a szívszorító emlékezés…

A tűz már csaknem kialudt a fogadó kandallójában, amikor az asztaltársaságunkhoz csapódott nagyszakállú, ősz öregember mesélni kezdett. Ahogyan szőtte a szót, úgy gyűlt meg bennünk a gyönyörű indulat. Bíz, úgy szorítottuk az asztal sarkát, mint szorítottuk volna a kard markolatát s akkorát dobbant a szívünk, hogy tán az ivó előtt is meghallották…

Valahogyan így mesélte a derék Idős:

A huszárszázad maradványa az erdők mélyén bujdokolt. Huszonegy néhány tépett huszár és a hadnagyuk. A cári lovasság hiába üldözte őket, mindig kibújtak a szorításukból, hol hajnalban, hol az éj leple alatt, de mindig egérutat nyertek az üldözőik elől.

Végül a hírhedt kozák fejvadász századot szabadították rá a magyar fiúkra.
A kozákok voltak a cári hadsereg legrettegettebb harcosai, akik távolból is megérezték a vér szagát és kitartóan üldöztek bármilyen prédát. A hírük megelőzte őket: nem kegyelmeztek senkinek és sikerük bizonyításaként emberfejeket vittek elöljáróikhoz. Fegyverzetük a legerősebb volt a cári hadseregben, dzsidájuk és könnyű vértezetük ideális a könnyűlovasság és a „vadászat” számára.

Félelmetes sereg volt a kozák.

Három nap és három éjjel kutatták a nyomkeresőik a magyarokat, mire rájuk bukkantak, s még aznap éjjel bekerítették a fáradt huszárokat. Az atamán mielőtt kiadta volna a parancsot a mészárlásra, megszemlélte, felmérte leendő ellenfeleit.

Legnagyobb ámulatára alig serkenő bajuszú fiúkat és ősz hajú öreg katonákat látott. Szinte mindőjüknek volt valamilyen sebesülése. Lehettek vagy húszan a bátor huszárok. Halkan valami furcsa dallamot énekeltek, amely a kozák fülébe is bevette magát. A szöveget nem értette, de az ének bús és panaszos akkordjai a szülőföldjét idézte fel és a cári elnyomást.

Ahogyan hallgatta a dalt édesanyja szavai jutottak az eszébe, amikor még kicsi gyermek volt:
„Az orosz Atyuska elveheti a kozákok szabadságát, de a szabadság vágyát sohasem. Addig lesz kozák a földön, amíg megőrzi azt!”

Az övéihez visszatérve meglepő parancsot adott ki a túlerőben lévő seregének:
Tárgyalni kíván a huszárokkal. Harcosai megilletődve néztek rá, de szinte egy időben gyújtották meg fáklyáikat a bekerítést jelezve a magyarokkal. A fiaink azonnal fegyvereikhez kaptak és készen álltak az esélytelen harcra.

Az atamán két kísérőjével és egy tolmáccsal kísérve - fegyver nélkül, gyalogosan - vonult be a huszárok táborába. A magyar hadnagy egyedül ment a kozák elé, aki tisztelgett és szabad elvonulást ígért, ha átadják zászlójukat és lőfegyvereiket (a kardjukat megtarthatják, hogy ne sérüljön a vitézi becsület).

A hadnagy a kíméletes ajánlatra hajnalig kért gondolkozási időt. Elválásukkor kezet fogtak és mélyen egymás szemébe néztek. A magyar minden zsigerében érezte, hogy az atamán igazat mondott.

A huszárok tanácskozásra vonultak vissza és eszmecseréjük végén a Kossuth- nótát énekelték el.
(Hej, pedig Kossuth Lajos, de messze járt már ekkor! A világosi fegyverletétel után a törökökhöz menekült).

Mikor a nap felkelt, a huszárok hadrendben álltak. Sorban mindegyik megcsókolta a féltve őrzött ezred lobogóját, majd a hadnagy meggyújtotta azt. Nem is egy magyar szeméből folytak a könnyek ezt látván…

„A magyar hadi becsület és a zászló nem eladó! Rajta hát fiúk, ma a hazáért halunk!- kiáltotta zokogva az ifjú hadnagy.

Hamar vége lett az öldöklésnek. A bátrak hősiesen harcoltak nem adták könnyen az életüket. De a sok ellen nem győzhetett a kevés. Mikor minden elcsendesedett a kozák parancsnok ukáza alapján a magyarokat méltóképpen eltemették és fejfájuk a zászlórúdjuk lett. Sírjaik felett közel kétszáz kozák tisztelgett, elismerve a magyar hadibecsületet.

…igen, valahogy így mesélte az öreg, s mi hallgattunk. Hallgattunk, egyszeriben nem volt szavunk. A hosszú méla csönd után, nem tudom, hogy melyikünk kezdte el nótát. Azonnal átvettük tőle a dallamot. Olyan elemi erővel tört fel a nyolc férfitorkokból a „Kossuth Lajos azt üzente”, hogy a szívünk is beleremegett, de annak is, aki hallgatta. Könnyes szemekkel, teljes erőből szólt a dalunk.

Szállt a fohász az ivón át a falvak felett a város felé, túl a hegyeken, a folyón, egészen a Kárpátok összes hágójáig. Szoborrá meredtek egy pillanatra a magyarok az egész Kárpát - medencében, akik azt hallották. Döbbenetes élmény volt a síró, éneklő srácok között szinte üvöltve a „mindnyájuknak el kell menni-t”. Szárnyalt a dal a vörösre hajló tavaszi estében, ahogy a nap bánatosan lebukott a hegygerinc mögött, miközben korcsmáros leánya alig neszezve, zokogva rakta körbe égő gyertyákkal az ivó ablakait…

Ahogyan az öreg szikár, napszítta orcáját néztem - kiugró pofacsontját és hasított szemét -, az jutott eszembe; hogy mi, vagy az utánunk jövő nemzedék, vajon fog-e majd ilyen elszánással, akár az élete feláldozásával is kiállani a honért, ahogyan derék huszárjaink tették azt…
Lesz-e még olyan „hadnagyunk”, aki megadva a lendületet elkiáltván magát:

„A magyar hadibecsület és a zászló nem eladó! Rajta hát fiúk, a hazáért halunk!”

Ma hajtsd meg a fejed a hősök előtt! Nem kell hozzá mindenáron ünnepély vagy díszes ruha, csak gyújts egy gyertyát érettük!
Hősök voltak.

Megérdemlik.

Zetényi-Csukás Ferenc

2018.05.27.